LáTóHaTáR

Néma csöndre vált az ének, látom elhalkul beszéded
Mint a virágok, de szépek, válaszok helyett vannak miértek
Ezek a tények, üres talon, hült helyeden hagyott flakon
Te elmentél de, még fénylő mécsesedet égve hagyom
Nem jön vihar ég a lángja,lesz majd más ki megtalálja
Miben hisz és miben téved, hogy az érdek most kit véd meg
Többek kényszerítik térdre, könnyes szemmel néz az égre
Becsületben,álnok káosz, mindent hazug szóval kérne
Lenne bűnös, lenne harag tenni azt, amit nem szabad
Megint jönne némasággal, mit már utálok de nagyon
Könnyem kicsordul de hagyom, mert a csendtől fél a lárma
Lát a vak, beszél a néma szája, gondolat zárkába zárva

Már nem fáj az mit mondasz, csak mit egykor velem tettél
Némaságra ítéltettél, hogy elvesszen minden érték
Kik ezt védték, veled vannak, csak nem látod, kell, hogy érezd
Egyszer mérgez, majd felvértez, ajkad némán mondja: vérezz

A magány ad most erőt, talpra áll ki egykor vesztett
Lépek egyet, félve kezdek, lesz ki támad, védekeztek
Emberek közt silány sémák, gyengén látók, vakok, némák,
Mégis ők látják a bénát, érzékelik hazug szavát
Mi válik így valóra? Parázsban izzó büszke Róma,
Hamvaimból támadok fel, csak engedjetek újra
E látvány nyelvemet feloldja, többé nem hiszek már nektek
Arctalan világ, hazug tervek, sötét fény az értő szemnek
Királyból lett szolga, és ez fájó emlék
Neked édes, kicsit véres, elméd mégis borult termék
Minden változik az évek során, követnek százak
Egy pillanatig nem figyelsz és máris köddé válnak
Álmok formájában él a tudat, de jönnek mások
Visszacseng, mit egykor mondtál, „nem lesz búcsú, bárhol járok”
Mégis lesznek igaz emberek, igaz barátok, igaz bárdok
Igaz szavak, igaz szívek, igaz eszmék mikben hiszek